[egyperces] Előre, vagy hátra

- Ne sírj, no, bolond gyermek! – Kedvesen simítok végig a hajamon, ahogy közelebb hajolok magamhoz. Próbálom, de nem tudom abbahagyni a sírást, így csak hangosan hüppögök. Megsimogatom a fejem. Hosszú hajam előre kúszik és elárnyékol minket a sötét valótlanságtól.
- Tudod, hogy most épp olyanok vagyunk? – mosolyodom el, miközben megpróbálok lejjebb hajolni, hogy a szemembe nézhessek. Ökleimmel dörgölöm csukott szemhéjam. Nem akarom, hogy lássam magam, még is próbálok a szemembe nézni. Látnom kell a mosolyomat. – Teljesen úgy viselkedsz, mint amikor Anyáék elvittek minket életünkben először egyedül abba a nyári táborba. Emlékszel, hogy végigsírtad az utat? Mint akit a vesztőhelyre visznek. Aztán meg azért sírtál, mert szerettél ott lenni és egy kicsit nem akartál hazamenni.
Kicsit belenevetek a könnyeimbe. FelnőttÉn leguggol elém és mosolyogva beleborzol rövid hajamba. Hosszú hajam szétterül a földön.
- Mennyi idősek is voltunk? 16?
- 15… - mormogom durcásan, majd leeresztem a kezeim és a szemembe nézek. – Miért hagytad?
- Én nem tehettem semmit. Te voltál, aki megkötött a félelmeivel. Annyira rettegtél attól a világtól, amiben élsz, hogy végül már semmit nem mertél tenni. Nem mertél kimenni az utcára, nem mertél emberekkel találkozni. Miért? Hiszen pont te beszéltél arról, milyen szép is az élet, hogy mennyire megéri élni.
Magam elé bámulok. FelnőttÉn engem néz.
- Mert mindig bántottak – suttogom. Ismét a hajamat simogatom.
- Bolond, bolond gyermek… - mosolygom meg saját butaságom. – Hát most már mindegy. A lényeg az, hogy tenni kell valamit, te is tudod. Elmegyünk Erdélybe szociális gondozónak egy fél évre, vagy itt maradunk és végre dolgozni kezdünk, esetleg szakemberhez fordulunk? Végülis lényegtelen, csak valamit tennünk kell.
Lassan bólintok. Tudom, hogy igazam van.
- Nehéz… - suttogom. FelnőttÉn bólint.
- Tudom. Én is félek.
A sötétségben egy harmadik én poggyásszal áll és vár. Megijeszt a kép magányossága. Tényleg képes leszek rá?
- Miért vagyunk ilyenek? – kérdezem halkan. FelnőttÉn végre rám néz. Eddig én is a magányos képet bámultam.
- Nem tudom, Kicsim. De egyszer már végre ideje lenne felnőnünk. Talán ez majd segít. – Lassan bólintok. Már nem sírok, de nem is vagyok boldog. Miért nem tudok boldog lenni?
Nézem magam. Az apró alakot a széken, ami előtt guggolok. A határozott ökölbe szorult kezecskéket. Nem így nézünk ki valójában, én is tudom, de belül ilyenek vagyunk.
Megfogom a kezem.
- Neked kell kérned, ugye tudod? – kérdezem. Lassan bólintok. – Akkor gyere. Mennünk kell. Várnak ránk.
Megfogom a kezem és felhúzom a székről, majd elindulunk egy másik világ felé. Talán jobb lesz, mint ez.

Gondolatban már csomagolunk...